2. fejezet – A FIÚ, AKI FÁJDALOMRA SZÁMÍTOTT Mindenki arra várt, hogy Clara sikoltson.
„Az az óra már nyolcvan éve ott áll.”
Clara tekintete kiélesedett.
„Akkor kibírja, ha egy délután csendben van.”
Senki sem beszélt így Mrs. Hargrove-val.
Biztosan nem egy újonnan felvett takarítónő használt cipőben.
Dominic a legközelebbi őrre nézett.
„Állítsd meg az órát.”
Az őr sietve elment.
Amikor a csengő végre elhallgatott, Noah remegése lassan enyhült.
Clara valami hideget érzett a kezében.
Egy lánc.
Noah nyakában egy apró ezüstmedál lógott, a pulóvere alatt elrejtve.
Olyan erősen szorította, hogy a bütykei kifehéredtek.
Clara megpillantotta a metszetet.
Dominic lassan közeledett.
«Noé.»
A gyermek teste megmerevedett.
Dominic megállt.
Arckifejezése megfejthetetlenné vált.
„Mióta az anyja meghalt, senki sem engedte átölelni” – mondta.
Klára lenézett a fiúra.
„Talán mindenki megpróbálta rávenni, hogy hagyja abba a félelmet, mielőtt megkérdezték volna, mitől fél.”
Dominic állkapcsa megfeszült.
„Tizenkilenc perce vagy itt.”
„Huszonhárom.”
Az egyik őr most először majdnem elmosolyodott.
Mrs. Hargrove nem.
Dominic Clarát tanulmányozta.
„Megsérültél.”
„Volt már rosszabb is.”
„Majd megvizsgáltatlak az orvossal.”
„Nem engedhetek meg magamnak egy kúriai orvost.”
Különös kifejezés suhant át az arcán.
„Nekem dolgozol. Nem fizetsz.”
Ez a mondat egy olyan ember bizonyosságát hordozta magában, aki hitte, hogy a pénz bármit megoldhat.
Clara gyengéden kiszabadította Noah ujjait a pulóveréből.
„Be kell fejeznem az előszobát.”
„Most támadtak meg.”
„Szükségem van a fizetésre.”
Dominic szeme összeszűkült.
„Mi történt veled?”
«Semmi.»
Nyilvánvalóan hazugság volt.
Szakmailag felismerte a hazugságokat.
Mielőtt még ellökhette volna magát, Noah egy apró hangot hallatott.
Egy szót sem.
Inkább olyan, mint egy szótag köré formált lélegzet.
Klára lenézett.
A gyermek a bronzló felé mutatott.
Aztán az északi szárny felé.
Elsápadt az arca.
Mrs. Hargrove hirtelen mozdulatot tett.
„Noé, elég volt ebből.”
Felsikoltott, és még szorosabban kapaszkodott Clarába.
Tekintete a házvezetőre siklott.
Érdekes.
Mrs. Hargrove arca elvesztette a színét.
Dominic is látta.
„Mi van az északi szárnyban?” – kérdezte Clara.
– Semmi, ami önt érintené – felelte Mrs. Hargrove.
Dominic lassan megfordult.
„Hargrove.”
Kiegyenesedett.
„A szobák zárva vannak Mrs. Vale halála óta.”
Noé ismét remegni kezdett.
Dominic a folyosó felé nézett.
Két éven át mindenki ugyanazt a magyarázatot fogadta el.
Sérülés.
Bánat.
Egy gyerek, aki túl fiatal ahhoz, hogy megértse a halált.
De mi van, ha Noé többet értett, mint gondolták?
– Vidd fel az emeletre! – parancsolta Dominic.
Egy dadussegéd előlépett.
Noé azonnal felkiáltott.
Clara érezte, ahogy a férfi ujjai a pulóverébe mélyednek.
A nő habozott.
„El tudom vinni.”
Mrs. Hargrove feje hirtelen hátrafordult.
„Ez nem a te álláspontod.”
Dominic rá sem nézett.
„Vidd el.”
Klára óvatosan felállt.
Fájdalom hasított a bordáiba.
Noah nem volt hajlandó elengedni, ezért a csípőjére emelte.
Meglepően könnyű volt.
Túl könnyű.
Miközben felmentek a lépcsőn, Clara érezte, hogy tucatnyi szempár követi őket.
A legfelső lépcsőfordulóban Noah egy hosszú folyosóra mutatott.
A szobája hatalmas volt.
Kék falak.
Kézzel festett felhők.
Játékokkal teli polcok.
Gyerek méretű versenyautó-ágy.
Minden, amit pénzen meg lehetett venni.
Semmi, amire egy ijedt kisfiúnak valójában szüksége volt.
Klára letette.
Azonnal bebújt az ágy alá.
Kint ült a földön.
„Nem kell kijönnöd.”
Csend.
Várt.
Öt perc.
Tíz.
