A színpadra lépve a hét hónapos kisbabámat a mellkasomnak dőlve aludtam, mert aznap reggel nem találtam bébiszittert. A közönség mormolt és telefonnal vett fel, miközben a húgom zavartan lesütötte a szemem. Anyám kitörve fakadt ki: „Megmondtam, hogy következményekkel jár, ha tanulás közben gyereket vállalsz.” Nem sírtam; kértem a vallomásokat. Láttam, hogy tizenegyszer átutalták az ösztöndíjamból a pénzemet a vállalkozásának, és két ügyvéd várt kint.
1. RÉSZ
Már azelőtt felharsant az első kegyetlen morgás, hogy Lucía Ferrer elérte volna a színpad lépcsőjét: „Nézzétek, elhozta a babát, hogy átvegye a címet.” Kevesebb mint 10 másodperc alatt többen is felé fordultak, és két mobiltelefon is felé szegeződött.
Egy valenciai állami egyetem előadóterme zsúfolásig megtelt. Virágokkal megrakott családok, taláros diákok, az órarend miatt ideges professzorok és több száz kamera várta a tökéletes pillanatot. A 23 éves Lucía kissé ferdén viselte a habarcsdeszkáját, Alba, a héthónapos kislánya pedig a mellkasának dőlve aludt.
Nem akartam felhívni magamra a figyelmet.
Pontosan ezt próbáltam elkerülni.
A szomszéd, akinek négy órán át kellett volna vigyáznia Albára, még aznap reggel felhívta őt, mert a férjének sürgős orvosi ügye akadt. Lucía más megoldást keresett, öt embert hívott fel, de senkit sem talált. Az édesanyja, Rosa, ezt nem volt hajlandó megtenni.
– Már mondtam, hogy következményekkel jár, ha tanulás közben gyereket vállalsz.
A nővére, Éva még közvetlenebb volt.
– Ha felmész vele, úgy fog tűnni, mintha szánalmat keresnél.
Lucía szinte nem is vett részt.
Aztán ránézett a benimacleti kis lakásában az asztalon heverő ideiglenes címre, és azokra az estékre gondolt, amikor Alba a mellkasán aludva tanult.
Úgy döntött, hogy elmegy.
A közönség megjegyzései fájtak, de nem voltak újak.
Amikor Lucía bejelentette a terhességét, Rosa azt mondta neki, hogy hagyja ott a szociális munkát, és keressen „egy igazi munkát”. A hat évvel idősebb Eva a rendezetlen élet példájaként hozta fel Lucíát, miközben a ruzafai szépségszalonjával hencegett.
Alba apja eltűnt a terhessége alatt.
Lucia egyedül folytatta útját.
Délelőttönként egy pékségben dolgozott, délutánonként tanult, és heti három esténként társaságot tartott egy idős hölgynek. Eladta a laptopját, hogy kifizesse a lakbért, és többször is pirítóst evett vacsorára, mert Alba teje nem várhatott.
Soha nem kért ingyenjegyet. Amikor a lányának hörgőgyulladása lett a záróvizsgákon, két dolgozatot készített elő a kórházi menzán.
Ezért, amikor a nevét kiáltották, vett egy mély lélegzetet, és a színpad felé indult.
Eva a közönség soraiban ült. Inkább kötelességtudatból, mint büszkeségből jött, és amikor meglátta a Lucíát felvevő mobiltelefonokat, lesütötte a tekintetét, mintha a húgának kellene zavarban lennie.
Lucía felment a lépcsőn, Alba pedig aludt.
A rektor, Ignacio Vidal, tartotta a diplomát, de nem adta át.
Felemelte a kezét.
-Egy pillanat.
A nézőtér fokozatosan elcsendesedett.
Lucía azt gondolta, hogy Alba valami bajt okozott.
Ignacio kinyitott egy mappát.
– Mielőtt odaítélné ezt a diplomát, az egyetemnek tisztáznia kell valamit, ami közvetlenül érinti ezt a hallgatót.
Lucia elsápadt.
A rektor a közönségre nézett.
– Hónapokkal ezelőtt Lucía majdnem abbahagyta a tanulmányait, mert úgy hitte, hogy csökkentették az ösztöndíját.
Éva abbahagyta a színpadra nézést.
„Az ösztöndíjat soha nem csökkentették” – folytatta Ignacio. „A pénz teljes egészében az egyetemtől származott.”
Lucia ürességet érzett a gyomrában.
Aztán a lelkész tekintetét arra a sorra fordította, ahol Éva ült.
– Ami ezután történt azzal a pénzzel, az az oka annak, hogy ma két ember várakozik odakint a jogi osztályunkról.
Éva teljesen mozdulatlan maradt.
És aznap délután először senki sem nézett a babára.
Mindenki a nővérre nézett.
