A méltóság nélkül, ami egy évvel ezelőtt még a száját sem engedte volna meg neki más gazdagok előtt.
Nadya olyan hirtelen térdre esett, hogy a tenyere a kád szélének csapódott.
A fájdalom később jött.
Először csak a döbbenet volt.
A férfi lenézett rá, amennyire mozdulatlan teste engedte, és egész nap először nem volt harag a hangjában.
Csak légy óvatos.
— Mi bajod van?
Felnézett.
Aztán újra a láncra nézett.
Egy anyajegyen.
A vállvonalon.
És éreztem azt a szörnyű, fizikai felismerést, aminek semmi köze az elméhez.
Mintha az emlék nem is a fejébe tért volna vissza.
A vérbe.
– Semmi – lehelte ki. – Forgott a fejem.
Röviden felnevetett.
– Általában korábban szédülnek meg tőlem az emberek. Még a mosdó előtt.
Nadja nem válaszolt.
Lassan felkelt a padlóról, mintha bármilyen hirtelen mozdulat elszakíthatná a vékony szálat, amit a múlt már rángatott.
Az ujjak még mindig remegtek.
Befejezte az ingének kigombolását.
Csak az anyagot néztem.
Nem ő.
De még korábban abbahagytam a látást.
Egy újabb éjszaka lebegett a szemem előtt.
Egy régi kórház Kostroma külvárosában.
Egy ablak, ahol szakadt az eső.
A bába hangja.
Túl csendes.
Túl idegen.
– A gyerek nem élte túl.
Akkor huszonegy éves volt.
A lány nem hitte el azonnal.
Először azt kérte, hogy mutassa meg.
Aztán sírt.
Aztán felsikoltott.
De még a babát sem engedték a karjaiba venni.
Azt mondták, hogy így jobb lesz.
Azt mondták, hogy már minden eldőlt.
Két nappal később eljött az akkori vőlegénye anyja, és azt mondta neki, hogy felejtse el az egészet.
Azt mondta, hogy a fiának semmit sem szabad tudnia.
Hogy jövő áll előtte.
Tanulmányok.
Karrier.
Egy másik élet.
És Nadja bánata egyszerűen az ára fiatalkorában elkövetett hibájának.
Aztán Nadja nem bírta tovább.
Törött.
Túl gyorsan.
Túl egyedül.
És azóta próbáltam arra gondolni, hogy az a gyerek tényleg meghalt.
Mert másképp élni lehetetlen volt.
Csendben fejezte be a mosdatást.
Már nem volt szarkasztikus.
Csak egyszer mondta:
— Elsápadtál.
— Fáradt.
– Mindenki elfárad. De nem mindenki úgy néz ki, mintha szellemet látott volna.
Nadya átnyújtott neki egy törölközőt.
Megkérdeztem tőle, hogy milyen gyógyszerekre van szüksége éjszaka.
A hangja egyenletes volt.
Majdnem idegen.
Meglepte magát.
Amikor valaki sokáig bajban él, tudja, hogyan kapaszkodjon ki akkor is, ha a világ ismét összeomlik.
Fürdés után bevitte a hálószobába.
A szoba nagy volt, túl csendes, nehéz függönyökkel és egy könyvespolccal, ami az egész falat elfoglalta.
Az éjjeliszekrényen egy idős nő fényképe lógott.
Ápolt.
Száraz.
Azzal a különleges arckifejezéssel, ami azoknál az embereknél van, akik hozzászoktak mások sorsának intézéséhez, mint a mindennapi dolgokhoz.
Nadya azonnal felismerte.
Bár több mint húsz év telt el azóta.
És a szíve úgy összeszorult, mintha egész idő alatt vékony jégen járt volna, és csak most hallotta a reccsenést.
