Az esküvői szertartás alatt a vőlegény lassan felemelte a menyasszony fátylát, hogy megcsókolja, de alatta valami szörnyűséget látott.
A szertartás alatt mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A termet fehér szalagok díszítették, a levegőt rózsaillat töltötte be, a zene pedig halk és ünnepélyes volt.
A vőlegény az oltárnál állt, idegesen babrálva a kabátja gombjaival. Egész életében erre a pillanatra várt – arra a pillanatra, amikor megpillanthatja szerelme arcát az esküvői fátyol alatt.
A előtte álló nő nem az volt, akivel az elmúlt két évet töltötte. A fátyol alatti arc valaki másé volt – hasonló, de mégis idegen. Egy pillanatra azt hitte, hogy viccnek szánja, de aztán az előtte álló nő halkan odasúgta: „Bocsánat, muszáj volt…”
Később kiderült, hogy az igazi menyasszony balesetet szenvedett a templomba menet, és nem mondhatta el senkinek: a telefonja elromlott.
A nővére, hogy ne zavarja meg a szertartást és ne okozzon botrányt, úgy döntött, hogy lecseréli, abban a reményben, hogy egy szimbolikus szertartással zárul, és akkor majd mindent elmagyaráz.
A vőlegény ott állt, döbbenten, habozva a nevetés és a sírás között. A vendégek suttogni kezdtek, a pap pedig nem tudta, mitévő legyen.
Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy igazi menyasszony jelent meg az ajtóban bekötözött kézzel, arcán könnyek patakzottak.
„Bocsánat, hogy késtem…” – mondta.
A templom megtelt mormogással és kiabálással. A vőlegény egy hosszú pillanatig hallgatott, majd odalépett hozzá, levette a helyettes gyűrűjét, és mosolyogva így szólt:
„Most minden a helyén van.”
