2. rész: A sikoly utáni csend súlyosabb volt, mint bármi előtte
Most már nincs nevetés.
Csak félelem.
Csak sokk.
Csak Preston lélegzetének hangját hallotta – szaggatottan, bizonytalanul –, ahogy úgy bámulta a fiút, mintha szellemet látott volna.
– …mondd ezt még egyszer – suttogta Preston.
A fiú lassan felállt.
Nyugodt.
Ellenőrzött.
Mintha az övé lett volna a pillanat.
– Azt mondtam – ismételte meg a fiú most már hangosabban –, hogy már ígértél nekem egymilliót.
Ideges nevetés futott végig a tömegen.
Valaki azt suttogta: „Ezt megrendezni kell…”
De Preston nem nevetett.
Nem tehette.
Mert a lába…
Újra költözött.
Önmagában.
Botorkálva előrelépett.
Ki a kerekesszékből.
A tömeg zihálva várta a folytatást.
A telefonok hevesen rázkódtak, minden másodpercet megörökítve.
– Nem… nem… ez nem lehetséges… – motyogta Preston.
Könnyek szöktek a szemébe.
Évek.
Évek óta nem állt talpon.
És most –
Állt.
Miatta.
A fiúhoz fordult, és megragadta a vállát.
– Mondd el, hogyan csináltad – követelte Preston elcsukló hangon. – Adok még. Bármit, amit csak akarsz.
A fiú oldalra billentette a fejét.
Tanulmányozza őt.
Aztán lassan… megrázta a fejét.
„Ez nem így működik.”
Preston arckifejezése megváltozott.
Zavar.
Aztán irritáció.
„Hogy érted azt, hogy? Fizettem neked.”
– Nem – mondta halkan a fiú. – Megállapodást kötöttél.
A levegő ismét összeszorult.
A vendégek odahajoltak.
Valami baj volt.
– Milyen üzlet? – csattant fel Preston.
A fiú szeme elsötétült.
„Akit elfelejtettél.”
Szünet.
Hosszú… fojtogató szünet.
Majd-
Preston arca elsápadt.
Mintha egy emlék kaparintotta volna vissza magát.
– Nem… – suttogta.
„Nem, ez nem…”
A fiú közelebb lépett.
– Elhagytál valakit – mondta. – Valakit, aki könyörgött a segítségedért.
Preston hevesen megrázta a fejét.
„Nem tudom, miről beszélsz.”
„Úgy teszel.”
A fiú hangja most élesebb volt.
Hidegebb.
„Ő sem tudott járni.”
A világ megállni látszott.
Egy nő a tömegben befogta a száját.
„Ó, Istenem…”
Preston hátratántorodott.
A lába – ami még mindig működött – alig bírta.
– Az évekkel ezelőtt volt… – suttogta.
„Meghalt.”
A fiú nem pislogott.
„Nem kellett volna.”
A csend mindent összetört.
Preston légzése pánikba fulladt.
– Azt hiszed, ez valami csoda? – folytatta halkan a fiú.
„Nem az.”
Egy ütem.
„Ez egy emlékeztető.”
Preston visszaesett a székbe…
De ezúttal –
A lába nem követte.
Leesett.
Élettelen.
Újra.
Kollektív sikoly tört ki a tömegből.
„Nem, NEM!” – kiáltotta Preston, és megragadta a lábát. „Javítsd meg! JAVÍTSD MEG ÚJRA!”
A fiú hátrébb lépett.
Érzelemmentes most.
„Megvolt a lehetőséged.”
Preston felé nyúlt…
Kétségbeesett-
Koldulás –
„Adok neked tízmilliót! Kérlek!”
A fiú elfordult.
Visszasétál a luxus árnyékába, ami sosem akarta őt ott.
És mielőtt eltűnt volna –
Még egy utolsó dolgot mondott:
„Legközelebb… segíts, mielőtt túl késő lenne.”
Preston sikolya visszhangzott az étteremben.
De már senki sem nevetett.
