A szülők imádták az egyik lányukat, a másikat pedig megvetették, mígnem a legbefolyásosabb férfi őt választotta, és leleplezett egy megbocsáthatatlan családi titkot.
2. RÉSZ
A hajnal átható hidegséget hozott magával, ami beszivárgott az ablak repedésein. Elena az ágya szélén ült, lábánál egy kis bőrönd hevert, benne az egyetlen három váltás ruhadarabbal, amit becsomagolhatott.
A zárban forduló kulcs hangja megijesztette. Sofia volt az. A húga gyors léptekkel lépett be, és becsukta maga mögött az ajtót. Sofia szemei duzzadtak voltak, kezei remegtek. Egy pillanatra a köztük lévő csend nehezebb volt, mint a ház falai.
– Van egy ügyvéd apa irodájában – suttogta Sofia elcsukló hangon. – Egy órája érkezett Mexikóvárosból. Apa ordít. Elena, vannak dolgok ebben a házban, amiket évekkel ezelőtt el kellett volna mondanom neked, dolgok, amiket véletlenül fedeztem fel, és nem volt bátorságom szembenézni velük.
Sofia a szájához emelte a kezét, elfojtva a zokogást. Mielőtt még egy szót is szólhatott volna, az ajtó kivágódott. Don Ignacio ott állt, arcát sápadt, kétségbeesett düh vonta el.
Megragadta Sofia karját, és belökte a folyosóra. – Nincs itt beleszólásod – morogta. Aztán teljes megvetéssel meredt Elenára. – A hintó készen áll. Most azonnal indulsz.
Eközben a város Zócalójával szemben lévő elegáns irodában Francisco Montenegro gondosan megvizsgált három, megsárgult dokumentumot, melyek egy mahagóni asztalon hevertek.
Vele szemben Matías Vargas ügyvéd ült, egy módszeres ügyvéd, aki húsz évet töltött egy hatalmas csalás felderítésével. Francisco, aki természeténél fogva ódzkodott az előkelő társaság megjelenésétől, miután észrevette Don Ignacio furcsa reakcióját a bál estéjén, felvette a kapcsolatot az ügyvéddel.
– Amint látja, Don Francisco – magyarázta az ügyvéd a 2. oldalra mutatva –, a gyámsági okirat, amelyet Don Ignacio két évtizeddel ezelőtt bemutatott, égbekiáltó hamisítvány. A közjegyző, aki állítólag aláírta ezt az okiratot, addigra már három éve halott volt.
Don Ignaciónak és Doña Carmelának soha nem volt két lánya. Sofía az egyetlen biológiai lányuk.
Elena valójában a hatalmas Alcázar-birtok egyetlen örököse, egy olyan családé, amely egy tragikus vonatszerencsétlenségben pusztult el.
Don Ignacio, mint ideiglenes gondnok, meghamisította az okiratokat, ellopta az örökséget, eltulajdonította a földet, és titokban nevelte fel a lányt, meggyőzve őt arról, hogy értéktelen, hogy az irányítása alatt tartsa.
Francisco érezte, hogy forr a vér az ereiben. Emlékezett Elena szomorú, de méltóságteljes tekintetére a piacon, ahogy segítség kérése nélkül összeszedte az összetört fűszereket, hozzászokva, hogy nem foglal el helyet, hogy nem szeretik.
Egy nő, akit nemcsak a vagyonától, hanem a létezéshez való jogától is megfosztottak. Talpra ugrott, felkapta a dokumentumokat, és kisétált az irodából.
Elena már a hintó előtt állt a kúria udvarán, és anyja utolsó gúnyos pillantásait tűrte. A kocsis már éppen továbbhajtotta volna a lovakat, amikor egy csoport lovas elállta az útjukat.
Francisco Montenegro vad fürgeséggel szállt le fekete lováról, szorosan a nyomában Licenciado Vargas és két vidéki őr. Francisco arcán a hideg kifejezés tükröződött, de amikor tekintete Elenára esett, tekintete egy pillanatra megenyhült.
– Senki sem hagyja el ezt a házat! – parancsolta Francisco, hangja visszhangzott a kőfalakon. Don Ignacio sápadtan és remegve lépett ki az udvarra, próbálva megőrizni tekintélyét. – Don Francisco, ez családi ügy. Kérlek, ne avatkozz bele az otthonom fegyelmébe.
– Ez már nem az otthonod, Ignacio – jelentette ki Francisco, és feltartotta a dokumentumokat, hogy mindenki láthassa őket, beleértve az ablakon kikukucskáló szolgákat is. – És ő nem a lányod.
A teraszra telepedett csend teljes volt. Doña Carmela elfojtottan felkiáltott, és a mellkasához kapott. Francisco odalépett Elenához, tudomást sem véve a szüleiről, és pár centire megállt tőle. „Soha nem tettél semmi rosszat, Elena” – mondta olyan gyengéd hangon, hogy az éles ellentétben állt a levegőben lévő feszültséggel.
„Húsz éven át elhitették veled, hogy teher vagy, hogy nem érdemled meg a szeretetet, de az igazság az, hogy rettegtek tőled. Te vagy Elena Alcázar, ennek a háznak, a déli földeknek és a vagyonnak a jogos tulajdonosa, amelyet alig egyéves korodban elraboltak tőled.”
Elena úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól. Ránézett a papírokra, amiket az ügyvéd adott át neki. Látta a valódi szülei nevét, a születési dátumát, a hamisított aláírást.
Egy 20 éves kirakós darabjai hirtelen a helyükre kerültek az elméjében. A megaláztatások, a bezártság, feltételezett szülei állandó félelme, hogy kitűnik a tömegből, hogy valaki észreveszi. Nem gyűlöletet éreztek iránta, hanem pánikot, hogy lelepleződnek.
Don Ignacio megpróbált védekezni, azzal érvelve, hogy az egész rágalmazás, de a vidéki őrök előléptek. Vargas ügyvéd határozott hangon szólalt meg:
„A fővárosi bíróság már kiadott egy elfogatóparancsot. Minden számlát befagyasztottak. Mindent, amiről azt állítja, hogy birtokolja, ma visszaadunk jogos tulajdonosának.”
