A feleségem nem alszik velem az ágyban a nászéjszakánk óta… És most terhes. De a gyerek… kié valójában?
A nászéjszakánk óta jeges távolság nőtt közöttünk.
Az első este Kemi azt mondta, hogy kimerült. Megértettem. De másnap, és az azutáni napon is ugyanaz volt: fejfájás, könnyek, homályos kifogások.
Hátat fordított, visszahúzódott a hallgatásába, én pedig ott maradtam, nyitott szemmel a sötétben, válaszokat keresve.
Először azt hittem, félénkség, titkos félelem, talán egy múltbeli seb. Így hát vártam, imádkoztam, reménykedtem.
De a hetek hónapokká, a hónapok egy egész évké váltak… és soha nem engedte, hogy átlépjem ezt a láthatatlan akadályt. Együtt éltünk, de mint két idegen.
Elrejtettem a fájdalmamat a világ elől. Hogyan mondhatnám el a barátaimnak, a családomnak, hogy a saját feleségem nem hajlandó megosztani velem az ágyat?
Kigúnyoltak volna, impotensnek neveztek volna. Így hát kívülről mosolyogtam, de belülről égett a szívem.
És akkor egy reggel minden megváltozott. Kijött a fürdőszobából, egy teszttel a kezében. Remegett az ajka, az arca hamuszürke volt.
Két piros csík. Pozitív. Terhes volt.
Megfagyott a vér bennem. Éreztem, hogy a lábaim elengednek. Terhes? De hogyan? Soha nem értem hozzá. Az elmém sikoltott.
«Kemi…» suttogtam, torkom összeszorult. Mit jelent ez?
Lehajtotta a fejét, képtelen volt a tekintetembe nézni. Könnyek szöktek a szemébe. Semmi magyarázat.
Egy szót sem szólt. Csak ez a fojtogató csend, kegyetlenebb minden árulásnál.
Aztán egy kérdés csapott belém, mint egy kés: ha ez a gyerek nem az enyém… akkor kié?
Azóta nem aludtam. Minden lépése, minden pillantása, amit elfordít, minden sóhaj… minden egy nyom.
Úgy érzem, egy szörnyű titok rejtőzik a növekvő pocak mögött. És ez a titok sokkal többet tönkretehet, mint a házasságomat.
Mert néha az árulás nem egy idegentől jön… hanem valakitől, aki közvetlenül mellettünk áll.
