A FÉRFI TAKARÓBA BAKAROLT BABÁT TALÁL AJTÓJÉN
Leonyid halász volt. Élete csendes hétköznapokban telt a tenger mellett. 54 évesen a kezei érdesek voltak az évek munkájától, és az ízületei a legkisebb mozdulattól is fájni kezdtek.
Régi halászcsónakja a kikötőben billegett, miközben meghúzta az utolsó csomót, és kinézett a nyugodt vizekre.
Kis háza a falu szélén várt rá, mint mindig. Vártam, de nem volt meleg. Maria, a felesége halála óta nem hallatszott többé a gyerekek nevetése, nem volt ölelés – csak a csend, amelyet csak a teljes szívéből szeretett nő emlékei törtek meg.
— Jó estét Leonyid! — kiáltotta az öreg Timofey a verandáról. — Milyen a fogás ma?
– Elég – felelte Leonyid, és felemelte a kosarat. — Tudod, Tim, úgy tűnik, a halak nem olyan magányosak, mint mi.
– Szerezned kellene egy kutyát – mondta Timofey, mint mindig. — Túl üres a házad.
Hamarosan tűz égett a kandallóban, pattogott az esti csendben. Leonyid leült a székre, és a kandallópárkányon Maria fényképeit bámulta.
– Tudod, Maria, igazad volt, amikor gyerekeket akartál – suttogta. — És egyre halogattam, azt hittem, még van időm bőven… És most itt ülök, és a fényképedhez beszélgetek, mintha válaszolnál nekem.
De hirtelen egy hang hasította át a csendet. Csendes, alig hallható. Vagy zokogás volt, vagy sírás.
Leonyid megdermedt. A szív hevesebben kezdett verni.
A hang megismétlődött, ezúttal hangosabban, igényesebben.
