A TERÁPIÁS KUTYA AZ ÁGYÁRA UGROTT – ÉS EKKOR SZÓLOTT VÉGRE
A nővérek bevezettek minket egy csendes szobába, ahol egy idős férfi feküdt mozdulatlanul, szemét a mennyezetre szegezve.
Fáradtnak, távolinak tűnt – mintha egy ideje nem beszélt volna. Callahan úrnak hívták.
„Azt mondják, nem sokat reagált” – suttogta az egyik nővér. – Talán Riley tud segíteni.
Bólintottam, és kiadtam a parancsot Riley-nek. Habozás nélkül felugrott az ágyra, fejét finoman Callahan úr mellkasán támasztva.
Aztán reszelős, már-már elfeledett hangon mormolta: – Jó fiú.
A nővér zihált. Szemem szúrt.
De amit ezután mondott… egyikünk sem volt felkészülve.
– Körömvirág… – A szó kicsúszott, mint egy elfeledett dallam, törékeny, de tiszta.
«Körömvirág?» – ismételtem halkan, és nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam-e.
