Az élet olyan, mint egy vonat…
Először egy kocsiban utazunk anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, gyerekkori barátok, osztálytársak… Mindenkit ismerünk. Ez a mi kocsink.
És aztán a mieink elkezdenek leszállni az állomásokon. Egymás után. Nagymamák, nagypapák, anyukák, gyerekkori barátok… Leszállnak. És új emberek szállnak fel a kocsira. Idegenek. Idegenek.
És néhányukkal közelivé válunk. Vagy ismerőssé. De a vonat megy tovább és megy tovább. És egyre többen szállnak le közülünk. Egyre több idegen száll fel. Jók, érdekesek, fiatalok, energikusak. De idegenek.
Megvannak a saját kapcsolataik és a saját érdeklődési köreik. És minél tovább megy a vonat, annál kevesebb ismerős arc van a kocsiban. És egyre több idegen van.
Ha hosszú az út, egyedül maradsz idegenek között. Minden társad leszállt. És magányos egyedül utazni az emberek között…
Csak egy vigasz van. Az utolsó állomáson a mieink várnak ránk. Azok, akikkel elkezdtük az utat. Azt hiszem.
És valahogy kommunikálnunk kell az új utasokkal. Hasznosnak kell lennünk. Hogy ne legyen olyan magányos utazni a végállomásra. Ahol várnak ránk. Találkozni velünk. És szeretni minket.
