Az újszülött elefántborjú mozdulatlanul feküdt a fűben, kibontatlanul. Amit az elefánt tett, hogy magához térítse a kiselefántot, mindenkit megdöbbentett.
Egy forró nyári napon egy régóta várt esemény történt az állatkertben: egy anyaelefánt megszülte első kölykét. Minden jól ment; a kölyök erősen és egészségesen született.
Az állatkert személyzete és a látogatók lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy az anya gyengéden lefekteti újszülöttjét a puha, zöld fűre.
De az öröm hamarosan szorongásnak adta át a helyét. A kölyök mozdulatlan maradt, fülei mozdulatlanok, ormánya mozdulatlan. Az anya gyengéden megérintette, ormányának gyengéd, de kitartó mozdulatával megbökdöste. Nem érkezett válasz.
Minden egyes pillanattal nőtt a szorongás. Az anyaelefánt egyre gyakrabban kezdte megérinteni a kicsinyét, próbálta felébreszteni. Mozgatta a lábait, húzogatta a fülét, de semmi sem használt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a légzése is abbamaradt volna. Az anya szeme megtelt félelemmel; tudta, hogy cselekednie kell.
A kifutó legközelebbi sarkába ment, ahol a gondozók általában jutalomfalatokat hagytak, és elvette a kedvenc csemegéjét: egy friss, édes banánt (és néhány almát, amit szintén szeretett).
Amikor az anya visszatért, óvatosan a banánt a kicsi orra elé helyezte.
És csoda történt. A bébi elefánt lassan kinyitotta a szemét, megszagolta a jutalomfalatot, majd lustán megfordult, és felemelte a fejét. Nagy fülei kissé csapkodtak, ormánya pedig a banán után nyúlt. Kiderült, hogy a kicsi egyszerűen nem volt hajlandó felkelni!
Csak lusta volt.
Az anya megkönnyebbülten felsóhajtott, ormányával átölelve kicsinyét, a látogatók pedig nevetésben és tapsban törtek ki.
Ez a pillanat ismét bebizonyította, hogy az elefántok nemcsak elképesztő intelligenciával, hanem igazi jellemükkel is rendelkeznek – néha ugyanolyan lusták és ravaszak, mint az emberek.
