Egy kedves férfi egy haldokló fiatal nő segítségére siet egy elhagyatott úton, mit sem sejtve arról, hogy egy milliárdos rég elveszett lánya…
Ez nem egy templomban történt.
Nem egy bulin. Nem egy olyan makulátlan utcán, ahol a levegő tele van parfümmel és pénzzel, és ahol senki sem időzik el, hogy megnézze a másikat. Nem, hanem piszkos csempéken, egy szupermarket előtt, a tikkasztó ég alatt, az emberek úgy bámulták a jelenetet, mintha fuldoklanának.
Dianela arccal lefelé esett.
Nem gyengéden. Nem lassan. Úgy rogyott össze, mintha a teste hirtelen feladta volna a küzdelmet. Arca apró, éles, kellemetlen puffanással csapódott a poros csempéhez: kap.
És egy pillanatra minden megdermedt.
Egy nő, kezében egy kosár paradicsommal, meglepetten felnyögött, és befogta a száját. Egy férfi fényvisszaverő sárga mellényben előrelépett, majd hirtelen megállt, mintha a lábai emlékeznének az összes rosszul végződő történetre. Valaki azt suttogta: «Jézus.» Egy másik hang azt suttogta: «Ne érj hozzá.» Megint egy másik hang, félelemtől remegve, azt mondta: «Mi van, ha átok?»
Dianela megpróbálta felemelni a fejét.
Nem tudta.
Ujjai a csempét súrolták, mintha segítséget, levegőt vagy valami szilárd kapaszkodót keresne. Ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a torkán; csak egy gyenge, erőltetett lélegzetvétel.
Aztán semmi.
És Samson, aki az út szélén állt, vállán a munkástáskájával, mindent látott.
Nem az a fajta ember volt, akit észrevennél. Ő maga volt az igazság.
Huszonnyolc éves, sötét bőrű, magas, de kissé görnyedt az évek óta tartó cementzsák-cipeléstől, mintha isteni büntetés lenne. A pólója valaha kék volt – egyszer –, de most a vállánál elszakadt, és letörölhetetlen sár foltozta. A nadrágja két helyen is foltokban volt.
Papucsának egyik pántját fekete ragasztószalaggal javították meg. Minden rajta elárulta a fájdalmat, még mielőtt kinyitotta volna a száját.
De a szeme… a szeme eleven volt.
Átható tekintet. Éber. Az a fajta tekintet, amit akkor fejlesz ki az ember, amikor gyorsan fel kell mérnie a veszélyt, amikor megtanulja, hogy a habozás mindent elveszíthet.
Sámson nem gondolkodott.
Mozgott.
Úgy fúrta át magát a dermedt tömegen, mintha vizet hasítana, mintha érezné, ahogy elszalad az idő. Letérdelt Dianela mellé, és az első dolog, ami megütötte, a szag volt: egy friss illat, izzadsággal és fémes szaggal keveredve, mint a betegség, mint a félelem, mint egy száj belseje egy hosszú böjt után.
„Asszonyom” – mondta halk, de határozott hangon. – Hé, asszonyom. Hall engem?
Dianela szemhéja megrebbent, mintha válaszolni akarna, de a teste ellenállt.
Sámson felnézett a bámuló emberekre.
– Segítsenek – mondta.
Senki sem mozdult.
Egy nő élesen megrázta a fejét. – Nem akarok beleavatkozni mások dolgába – mormolta, hátralépve, mintha Dianela kellemetlensége ragályos lenne.
Egy férfi motyogta: – Mentő! Ki fog most mentőt hívni? – mintha már a segítés gondolata is teher lenne.
Sámson érezte, hogy düh gyűlik benne, de nem égető düh volt. Fáradt düh volt. Az a fajta, ami akkor úrrá lesz rajtad, amikor túl sokszor láttad a félelmet győzedelmeskedni a kedvesség felett.
– Rendben – mormolta. – Rendben. Megyek.
Az egyik kezét Dianiela válla alá csúsztatta, a másikat a térde alá. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott – talán a drága, nehéz ruhája miatt, vagy talán azért, mert maga a félelem nehezedett rá. A feje oldalra billent, és a szépen formált kontya a karjához súrlódott.
