Egy pásztor ráugatott egy fém csatornanyílásra az utca közepén: a járókelők megdöbbenve látták, mi rejtőzik az ívben
Egy csendes utcában, nem messze a parktól, a járókelők furcsa látványra lettek figyelmesek: egy német juhászkutya szaladgált a járda szélén.
Nem csak ugatott – az ugatása kitartó, szívszaggató volt, mintha segítséget próbálna hívni.
A kutya megszagolta a fém csatornanyílást, hol megdermedt, hol oldalra ugrott, majd ismét visszatért a helyére. Időnként a mancsával megkarcolta a fedelet, ráugrott, majd vonyítani kezdett.
A szorongása annyira nyilvánvaló volt, hogy már nem is tűnt egy utcakutya szokásos viselkedésének.
Először a járókelők nem figyeltek rájuk.
„Valószínűleg élelmet talált” – mondták egyesek.
„Vagy talán az alatta lévő egér érezte meg” – javasolták mások.
De a kutya nem hátrált meg. Újra meg újra visszatért a nyíláshoz, körbe-körbe szaladgált, hangosan ugatott, és könyörgően nézett az emberekre.
„Van ott egy kiskutya…” – kifújta a levegőt.
A többiek követték. Benéztek a nyíláson, és megdermedtek. Egy apró kiskutya feküdt a sáros víz, a sár és a szemétdarabok között. Alig élt – remegett, nyüszített, és az egyik mancsa természetellenesen eltorzult. A kép ijesztő volt.
„Ott halt volna meg…” – mondta valaki alig hallhatóan.
Valaki lemászott a nyíláson, óvatosan kihúzta a kiskutyát, bebugyolálta egy kabátba, és elvitte a legközelebbi állatorvosi rendelőbe.
És csak ekkor nyugodott meg a pásztor. Leült mellé, és csóválta a farkát, mintha meg lenne győződve arról, hogy most már minden rendben van. Semmi szorongás jeleit nem mutatta, és nem próbálta meg követni az embereket.
– Nem a kiskutyája – mondta valaki. – Csak… nem tudott elmenni mellette.
A kutya egy darabig a nyílásnál ült, majd felállt és elment – csendben, nyugodtan, mintha teljesítette volna kötelességét. Ilyenek az állati teremtés csodái.
