Feleségül vettem egy hajléktalant a szüleim ellenére – Egy hónappal később hazajöttem, és megdermedtem attól, amit láttam – A NAP TÖRTÉNETE
Amikor felajánlottam, hogy feleségül veszek egy hajléktalan idegenhez, azt hittem, mindent kitaláltam.
Tökéletes elrendezésnek tűnt, hogy a szüleim kedvében járjak minden kötöttség nélkül. Nem is tudtam, hogy megdöbbenve lépek be a házamba egy hónappal később.
Miley vagyok, 34 éves, és ez a történet arról szól, hogyan váltam boldog szingli karriernőből egy hajléktalan férfihoz, de a világ a legváratlanabb módon fordult fel.
A szüleim, amióta az eszemet tudom, a házasságom ügyében foglalkoztak. Úgy érzem, mintha egy időzítő ketyegne a fejükben, és számolják vissza a másodperceket, amíg a hajam fehéredni kezd.
Ennek eredményeként minden családi vacsora rögtönzött párkereséssé vált.
„Miley, drágám” – kezdte anyám, Martha. – Emlékszel Johnson fiára? Nemrég léptették elő regionális menedzserré a cégénél. Lehet, hogy igyatok egy kávét valamikor?
„Anya, engem most nem érdekel a randevúzás” – mondanám. – A karrieremre koncentrálok.
– De édesem – szólt közbe apám, Stephen –, a karriered nem fog felmelegíteni éjszakánként. Nem akarsz valakit, akivel megoszthatja az életét?”
„Megosztom az életem veletek és a barátaimmal” – ellenkeznék. – Ez most elég nekem.
De nem hagyták annyiban. Folyamatosan zúdult rá a „Mi van ezzel-arral?” és – Hallottál erről a kedves fiatalemberről?
Egy este a dolgok rosszabbra fordultak.
Szokásos vasárnapi vacsoránkat vacsoráztuk, amikor a szüleim bombát dobtak.
– Miley – mondta apám komoly hangon. – Édesanyád és én gondolkodtunk.
— Ó, fiú, itt vagyunk — motyogtam.
– Úgy döntöttünk – folytatta, figyelmen kívül hagyva a szarkazmusomat –, hogy ha nem házasodsz össze a 35. születésnapodig, egy centet sem fogsz látni az örökségünkből.
«Mi?» – fakadtam ki. – Ezt nem gondolhatod komolyan!
– Azok vagyunk – szólalt meg anyám. – Nem leszünk fiatalabbak, édesem. Szeretnénk boldognak és kiegyensúlyozottnak látni. És szeretnénk unokákat, amíg még elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy élvezzük őket.”
– Ez őrültség – fintorogtam. – Nem zsarolhatsz meg, hogy férjhez menjek!
– Ez nem zsarolás – erősködött apám. – Ez, uh, ez ösztönző.
Kiviharztam a házukból aznap este, és nem tudtam elhinni, mi történt. Ultimátumot adtak nekem, arra utalva, hogy pár hónapon belül férjet kell találnom, vagy búcsút kell csókolnom az örökségemnek.
Dühös voltam, de nem azért, mert pénzt akartam. Inkább a dolog elvéről szólt. Hogy merik így irányítani az életemet?
Hetekig nem válaszoltam a hívásaikra és nem látogattam meg őket. Aztán egy este remek ötletem támadt.
Hazafelé sétáltam a munkából, a táblázatokon és a határidőkön gondolkodtam, amikor megláttam őt. Egy valószínűleg harmincas évei végén járó férfi ült a járdán, egy kartontáblával, amely cserét kért.
Durvának tűnt, kócos szakálla volt, és piszkos ruhát viselt, de volt valami a szemében. Egy kedvesség és egy szomorúság, amitől megálltam.
Ekkor támadt egy ötletem. Őrültség volt, de tökéletes megoldásnak éreztem minden problémámra.
– Elnézést – mondtam a férfinak. – Lehet, hogy ez őrülten hangzik, de, hm, szeretnél férjhez menni?
A férfi szeme elkerekedett a döbbenettől. – Elnézést, mi?
– Nézd, tudom, hogy ez furcsa, de hallgass meg – mondtam, és mély levegőt vettem. „Minél hamarabb férjhez kell mennem.
Egy érdekházasság lenne. Biztosítanék neked lakhelyet, tiszta ruhát, élelmet és egy kis pénzt. Cserébe csak úgy kell tenned, mintha a férjem lennél. mit mondasz?”
Egy örökkévalóságnak tűnően bámult rám. Biztos voltam benne, hogy azt hitte, viccelek.
