Hazatértem egy hosszú útról anélkül, hogy figyelmeztettem volna a férjemet, és egy furcsa gyereket találtam benne – „Itt élek” – mondta.
Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, a gyerekeim berohantak mellettem a házba, és azt kiabálták: „Meglepetés!” Hangjuk visszhangzott a házban. De valami elromlott.
Az ajtó mellett cipők voltak, amelyek nem a miénk voltak. Néhány pár kicsi volt, határozottan gyerekcipő, de nem az én gyerekeimé. megdermedtem.
Ismeretlen cipők sora a bejárati ajtó mellett, rejtélyre utalva | Forrás: Pexels
– Anya, miért vannak itt mások cipői? – kérdezte Emma összeráncolt homlokkal.
— erőltettem egy mosolyt. – Valószínűleg néhány vendég. Keressük meg apát és nézzük meg.”
Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugtatni az idegeimet, és a nappali felé indultam. Lépéseim lassúak, megfontoltak voltak. Bekukucskáltam a sarok mögé, és ott volt: egy fiatal fiú, talán négy éves, a nappalinkban ült, és belemerült a rajzfilmekbe a tévében.
A fiú tanácstalanul megfordult, és rám nézett. – Szia – mondta fogas vigyorral.
– Szia – válaszoltam remegő hangon. – Ki vagy te?
– Jason vagyok – mondta. – Itt élek.
A szívem kihagyott egy ütemet. – Te… itt élsz? – ismételtem, inkább magamnak, mint neki. – Hol vannak a szüleid, Jason?
A folyosó felé mutatott. – A hálószobában.
Ott álltam, gyökerezve. Hogy lehet ez? Még csak három hete voltam távol. Válaszokra volt szükségem. Látnom kellett Iant, a férjemet.
– Maradjatok itt, gyerekek – suttogtam Emmának és Maxnek, akik most kíváncsian méregették Jasont. – Mindjárt visszajövök.
Minden egyes lépés a hálószoba felé nehezebbnek tűnt, mint az előző. A kezem remegett, ahogy a kilincshez nyúltam. Megálltam, mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.
