„Jobb lenne, ha elménének egy bolhapiacra! Nincs itt semmi a maguk számára” – mondta az egyik eladó, megalázva az idős asszonyt: de a válasza mindenkit megdöbbentett.
Egy luxusbutikban voltam, amikor egy idősebb nő lépett be, nagyon szerényen öltözve. Figyelmesen nézegette a ruhákat. Néhány pillanat múlva egy gyönyörű és elegáns ruhát vett fel.
Az eladók hangosan beszélni kezdtek róla. Gúnyos pillantásokat váltottak, és becsmérlő megjegyzéseket tettek a külsejére.
Aztán az egyikük odalépett a hölgyhöz, és gúnyos hangon így szólt hozzá:
– Jobban tennéd, ha elmész egy bolhapiacra. Nincs itt semmi számodra.
Egy vásárló mormolta:
– Ez tényleg szégyenletes…
Az idős hölgy nyugodt maradt, és egy szót sem szólt. Hallgatása még jobban felkeltette a többi vásárló figyelmét. Ezt látva az eladónő visszament, és megkérte, hogy hagyja el az üzletet, mondván, hogy a kezében lévő ruha fiatalabb nőknek való.
Az idős asszony felnézett, és egyetlen mondatot mondott, amitől mindenki megnémult.
Az idős asszony gyengéden magához ölelte a ruhát, majd nyugodt hangon megszólalt:
„Én terveztem ezt a ruhát.”
Teljes csend telepedett a butikra.
Az eladók hitetlenkedve néztek egymásra, meggyőződve arról, hogy viccel.
Anélkül, hogy elvesztette volna a nyugalmát, elővett egy elegáns névjegykártyát, és átnyújtotta a vezetőnek.
Ez állt rajta: Eleanor Hayes, a tekintélyes divatház alapítója.
Negyven évvel korábban Eleanor egy egyszerű varrógéppel alapította ezt a márkát.
A kezében tartott ruha az általa tervezett első ruha modern újraértelmezése volt.
Beépítette magát, hogy kiderítse, hogyan bánnak valójában a vásárlókkal.
Azon a napon megértette, hogy az igazi luxus nem a ruhákban rejlik, hanem az egyes emberek iránti tiszteletben.
