Láttam egy nálam idősebb nőt miniszoknyát viselni a napi Metro-Story-ban.
45 éves vagyok. Mostanra azt hittem, tudom, mi illik egy korombeli emberhez. Régóta elhagytam fiatal korom miniszoknyáit és feszes divatját, mert meg voltam győződve arról, hogy az érettséghez konzervatívabb stílusra van szükség.
Szóval, amikor ma reggel felszálltam a metróra, megdöbbentett egy látvány, ami megkérdőjelezte mindazt, amiben hittem.
Ott, a zsúfolt vonatban egy nő állt – nálam egyértelműen idősebb, talán az ötvenes évei elején jár – miniszoknyában, olyan magabiztossággal, amit évek óta nem láttam.
A konvenciókkal szembehelyezkedő könnyedén mozgott. Merész és nem bocsánatkérő ruhája éppoly kihívó és elegáns módon mutatta meg a lábát.
Nem tudtam nem hitetlenséget érezni. Hogyan merészelhetne valaki egy vele egykorú azzal fitogtatni, amit a társadalom „nem megfelelőnek” ítél?
Olyan okok miatt, amelyeket még mindig nehezen értem meg, a felháborodás lángja lobbant fel bennem. Abban a pillanatban késztetést éreztem, hogy megszólaljak.
A riadt ingázók tömege előtt kifakadtam: „Szégyelld magad!!!” Szavaim a levegőben lógtak, élesen és ítélkezően.
Az egész autó elhallgatott. Sokkot vagy haragot vártam tőle, de ami ezután történt, teljesen váratlanul ért.
Lassan felém fordult, tekintete az enyémre szegeződött, nyugodt dac és egy csipetnyi bánat keverékével. Tiszta, kimért hangon azt mondta: – Sajnálom – most azt mondtad, hogy szégyellnem kell magam?
Megdermedtem, képtelen voltam feldolgozni válaszának súlyosságát. Egy pillanatra vissza akartam vitatkozni, igazolni a saját érzéseimet, de megingathatatlan tekintete megtorpant.
Csendes erő volt a hangjában, amitől ráébredtem, hogy most léptem át egy határt, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
