Négyéves lánya nem volt hajlandó enni, hogy csatlakozhasson eltűnt anyjához… mígnem egy egyszerű alkalmazott rájött arra, amit senki más nem mert meglátni.
2. RÉSZ
Azon az éjszakán a neuillyi ház ismét mauzóleummá változott.
A nagy, kiugró ablakok egy makulátlan kertre néztek, a bútorok egy vagyonba kerültek, a lepedőkön pedig luxus mosószer illata terjengett.
De minden halottnak tűnt.
Louise összegömbölyödött az ágyában, és Claire fényképét szorongatta a mellkasához.
Csukva tartotta a szemét, de Antoine tudta, hogy nem alszik.
Mellette ült, képtelen volt normálisan lélegezni.
Most először értette meg igazán, hogy a pénze haszontalan.
A szállodái, az épületei, a La Défense-i irodái, az ügyvédekkel folytatott találkozói, a sofőrjei, a teljes elszámolásai… semmi sem menthette meg a lányát, ha az már nem akart tovább élni ezen a világon.
Lent Nadia csendben rendezgette a konyhát.
Remegett a keze, de úgy tett, mintha jól lenne.
Monique belépett, karján a bőrtáskája, mellkasán egy kartonpapír ing.
– Holnap reggel elmész.
Nadia alig emelte fel a tekintetét.
– Asszonyom, én semmi rosszat nem tettem.
– Belenyugodtál egy olyan fájdalomba, ami nem hozzád tartozik.
Az idős szakácsnő, Mireille, aki 18 évig dolgozott a Delma családnál, hirtelen betett egy lábast a mosogatóba.
– Segített a kislánynak.
Monique felé fordult.
– Te is kezded?
– Nem, asszonyom. Túl sokáig tartottam a számat.
Monique elsápadt a dühtől.
– Ez a lány nélkülözhetetlenné akarja tenni magát. Először a gyerekhez ér, aztán megszelídíti az apját, aztán mindenki sír, amikor kér valamit.
Nadia válasz nélkül elfogadta.
Ismerős volt számára ez a fajta megvetés.
Ez nem volt újdonság.
De ezúttal fájt, mert Louise valószínűleg már hónapok óta hallotta az ehhez hasonló szavakat.
– Nem akarok semmit sem követelni – mondta halkan.
– Mind ezt mondják.
Monique letette az inget az asztalra.
– Holnap Louise elmegy egy Annecy melletti magánklinikára. Már felvettem a kapcsolatot egy szakorvossal. Antoine túl gyenge ahhoz, hogy döntsön.
Abban a pillanatban Antoine megjelent a konyha bejáratánál.
Sápadt volt az arca.
– Melyik klinikán?
Monique megmerevedett.
– Antoine, kimerült vagy. Már nem tudsz rendesen gondolkodni.
– Megkérdeztem, melyik klinikán.
Úgy sóhajtott, mintha egy elkényeztetett gyerekkel beszélgetne.
– Amit Claire fontolóra vett, arra az esetre, ha nem tudnád Louise-t a halála után kezelni.
Antoine hátrált egy lépést.
– Claire ezt sosem mondta.
– Nem tudsz mindent a feleségedről.
A csend kegyetlenné vált.
Monique kinyitotta a mappát, és kivett belőle néhány papírt.
– Felkerestem az ügyvédet. A megfelelő orvosi igazolásokkal kérhetem az ideiglenes felügyeletet. Louise jobban jár távol innen, távol ettől a háztól, távol a káosztól.
Antoine a dokumentumokra meredt.
Teljes igazgatótanácsok elnöke volt rendíthetetlenül.
De most kimerültnek tűnt.
– El akarod venni tőlem a lányomat?
– Meg akarom menteni őt.
– Azzal, hogy elválasztotta az apjától?
— Azzal, hogy elválasztod a távollétedtől.
A mondat egyenesen a gyomrába talált.
Mert volt benne egy szemernyi igazság.
Claire halála óta Antoine a munkájába menekült.
Későn ért haza.
Lent telefonált.
Belépett Louise szobájába, látta a megtört kis arcát, majd távozott, mielőtt sírva fakadt volna.
Azt hitte, hogy megvédi őt.
Valójában magára hagyta a bánatával.
Nadia látta, hogy megbotlik.
