NEM ENGEDTE EL A CSIRKÉT – ÉS NEM volt SZÍVEM MEGMONDNI NEKI, MIÉRT HIÁNYT EL TEGNAP
Ő nem csak egy csirke. Ő az ő csirkéje.
Minden reggel iskola előtt mezítláb fut ki – még a hidegben is –, hogy megkeresse őt.
Úgy beszél vele, mintha egy osztálytársa lenne, mesél neki a helyesírási tesztekről és arról, hogy szerinte miből állnak a felhők. Úgy követi, mint egy kutya. A verandán vár, amíg hazaér.
Eleinte aranyosnak tartottuk. Aztán rájöttünk, hogy többről van szó.
Miután az anyja tavaly elment, elcsendesedett. Abbahagyta a mosolygást, ahogy szokott. Még csak hozzá sem nyúlt a palacsintájához, és az régen szent volt számára.
De aztán Nugget elkezdett ácsorogni – ez a kínos sárga puffanás, amely ki tudja, honnan vándorolt az udvarunkra.
És valami kattant.
Megint elmosolyodott. Elkezdett enni. Alvás. Nevető. Mindez ennek az egyetlen ostoba madárnak köszönhető.
Tegnap Nugget elment.
