Talált egy kisbabát takarókba burkolva, és örökbe fogadta – Tizenhét év múlva valaki visszatér a fiúért
Hideg szellő söpört végig a dokkon, miközben Rowan a kis halászcsónakját a csúszdájába manőverezte. A késő délutáni nap táncolt a víz felszínén, és olvadt arany csillogó medencéjévé változtatta azt.
54 évesen Rowan élete nagy részét ennek a helynek szentelte, kötelekkel és vitorlákkal küszködött, hálókat húzott a tengeri madarak mellé. Ez volt az egyetlen élet, amit valaha átélt.
Széles karimájú sapkája védelmet nyújtott a nap ellen, mégsem tudta elrejteni az arcába vésett bánat mély vonalait.
A falubeliek azt suttogták, hogy Rowan nem mosolygott igazán évek óta, azóta sem, hogy Ariana – élete szerelme – elhagyta ezt a világot.
Kötelet dobott Luisnak, egy régi haverjának, aki a közeli csónakot üzemeltette, majd kiment a dokkba.
A padlódeszkák minden lépésnél halkan felnyögtek, és Rowan udvariasan biccentett egy arra járó házaspárnak, akik éppen hazatértek az útjukról, hogy friss halat vegyenek.
A kicsi nevetésben tört ki, izgatottan mutatott Rowan hálóira. Ez a kis nevetés megütötte Rowan szívét;
Volt idő, amikor Arianával arról álmodoztak, hogy gyermekeik születnek – egy nyüzsgő otthont képzelt el, tele örömteli sikolyokkal és apró lábak szaladgálásával. De a sorsnak más elképzelései voltak.
Ari négy téllel ezelőtti váratlan betegsége miatt teljesen üresnek érezte magát. Most egyedül lakott a furcsa házikójukban, azon a helyen, ahol Ariana megtöltötte a levegőt dallamaival, és virágaival díszítette a teret.
Esténként csendben ült, hagyva, hogy az emlékek sodródjanak körülötte. Nevetése, halk szemrehányása, amikor elmulasztotta lemosni a sarat a csizmájáról, ahogyan a nő ujjait csúsztatta durva tenyerén. Mély intenzitással hiányzott neki mindez.
