2. rész: A bank most elhallgatott.
Nincsenek telefonok. Nincsenek beszélgetések. Csak a pénztáros hangja hallatszik, ahogy kihajtja az újságot.
Szeme végigpásztázta a levelet.
Aztán abbahagyta a légzést.
Teller (alig hallhatóan): „Ez… ez az ő kézírása…”
A biztonsági őr odahajolt.
Biztonsági őr: „Kinek a kézírása?”
A pénztáros lassan felnézett a fiúra.
A hangja suttogássá halkult.
Teller: „Az édesanyád… ő nem csak itt dolgozott.”
A fiú nem pislogott.
Fiú: „Azt mondta, ne bízzak senkiben. Csak a bankban.”
A kék öltönyös férfi ismét előrelépett, de most más hangon szólt.
Szorosabb.
Öltönyös férfi: „Pontosan mit írt az üzenet?”
A pénztáros habozott… aztán hangosan felolvasta.
Teller: „Ha a fiam egyedül jön be… nyissa meg a számlát. És ne hagyja, hogy bárki megállítsa.”
Nehéz csend borult a szobára.
A fiú végül megkérdezte:
Fiú: „Visszajön?”
Senki sem válaszolt.
Mert abban a bankban már mindenki tudta az igazságot… de senki sem akarta előbb kimondani.
A pénztáros lassan lehunyta a szemét.
Teller (suttogva): „Ő volt az egyetlen ember, aki tudta, hogyan került ide ez a sok pénz.”
A fiú szorítása megerősödött.
Fiú: „Akkor mondd meg, hol van.”
Az öltönyös férfi elfordította a tekintetét.
Most először… félek.
