5 évig gyászoltam a feleségemet – egy nap megdöbbentem, amikor ugyanazokat a virágokat láttam a sírjából a konyhai vázában
Nem voltam benne biztos, hogy elment az eszem, vagy valami sötétebb dolog kísért. Amikor visszatértem a temetőből, a konyhavázában vártak a virágok, amelyeket feleségem sírjára helyeztem.
Öt évvel ezelőtt eltemettem a feleségemet és a bűnömet, de úgy éreztem, a múlt visszakapaszkodik hozzám.
A bánat súlya soha nem emelkedik igazán. Öt éve, hogy elvesztettem a feleségemet, Wintert, de a fájdalom még mindig friss. A lányunk, Eliza mindössze 13 éves volt, amikor ez történt.
Most 18 éves, fiatal nővé nőtte ki magát, aki néma árnyékként hordozza anyja távollétét.
A naptárat bámultam, a bekarikázott dátum kigúnyolt. Újabb év telt el, és újabb évforduló közeledett. A gödör a gyomromban mélyült, ahogy Elizához szólítottam.
– A temetőbe megyek, kedvesem.
Eliza jelent meg az ajtóban, és a közöny eltakarta a szemét. – Megint itt az idő, nem igaz, apa?
Bólintottam, nem találtam a szavakat. Mit mondhatnék? Hogy megbántam? Hogy nekem is hiányzott az anyja? Ehelyett felkaptam a kulcsaimat, és elindultam kifelé, a csendet meghagyva, hogy betöltse a köztünk lévő teret.
A virágüzlet színe és illata áradt. Nehéz léptekkel közeledtem a pulthoz.
– A szokásos, Mr. Ben? – kérdezte a virágárus együttérző mosolyával.
„Fehér rózsák. Pont mint mindig.”
Ahogy becsomagolta a csokrot, nem tudtam nem emlékezni arra, amikor először vettem téli virágot. Ez volt a harmadik randink, és annyira izgultam, hogy majdnem kihagytam őket.
Csillogó szemekkel nevetett, és azt mondta: „Ben, te imádnivaló vagy, ha zavarban vagy.”
Az emlék elhalványult, ahogy a virágárus átnyújtotta nekem a rózsákat. – Tessék, Mr. Ben. Biztos vagyok benne, hogy szereti őket.»
«Köszönöm. Remélem.”
