Az örök szerelem esküjének küszöbén álló kislány felfedezése napvilágra hozta a család legsötétebb tervét.
1. RÉSZ
– Ne merészeld megérinteni azt a ruhát!
A sikoly ugyanabban a pillanatban hasított be a fő hálószoba csendjébe, amikor a szobalány alig hároméves lánya véletlenül megrántotta a menyasszonyi ruha uszályát.
A nehéz elefántcsont selyem lecsúszott a kabátfogasról.
Fehér lavinaként omlott a hideg márványra, és egy másodperccel később az egész világ lélegzetét elnémította.
Senki sem gondolta volna azon a hatalmas jaliscói haciendán, hogy a ruhadarab bélésébe varrva egy titok rejtőzik, amely képes lehet kirobbantani az állam legvéresebb háborúját.
A Garza birtok nem fogadott látogatókat, csak engedélyezte őket.
Azon a reggelen körülbelül száz fegyveres férfi járőrözött a birtokot körülvevő kék agávéföldeken.
A harminckilenc éves Alejandro Garza az erkélyéről figyelte az eseményeket, kezében egy érintetlen pohár érlelt tequilával.
Hét éve állt a család élén, vállán cipelve a Vargák elleni három évtizedes háború súlyát.
Ma annak a háborúnak az oltár előtt kellett véget érnie.
Ez a házasság nem a szerelemről szólt; egy békeszerződés volt, amelyet gyűrűkkel írtak alá vér helyett.
Két emelettel arrébb, a cselédszobában Elena Morales éppen a kis Sofia pulóverét gombolta be.
Elena özvegy volt; Puerto Vallarta tengere három évvel ezelőtt elragadta a férjét, egyedül hagyva őt egy sötét fürtű kislánynyal, aki egy elnyűtt plüssnyulat ölelt.
– Drágám, anyunak ma sok munkája van – suttogta Elena, miközben megsimította a haját. – Te itt ülve maradsz. Semmihez sem fogsz hozzányúlni fent, érted?
A lány azzal az ünnepélyes komolysággal bólintott, ami csak a kisgyerekekre jellemző.
Eközben Alejandro hálószobájában jobbkeze, Marcos Reyes, igazgatta a hajtókáján lévő arany kitűzőt.
Marcos tíz évig az árnyéka volt, a férfi, akiben teljesen megbízott.
De senki sem emlékezett rá, hogy tizenkét évvel korábban Sándor a régi családi törvényeket követve árulásért kivégeztette Marcos apját és testvérét.
Marcos a tükörképére mosolygott, miközben lesimította főnöke zakóját, elrejtve a több mint egy évtizede türelmesen dédelgetett bosszú mérgét.
Reggel kilenc órakor Isabela Vargas átkelt a hacienda központi udvarán.
Huszonhat éves volt, magas arccsonttal, és olyan fáradt tekintettel, mint aki csipkébe álcázva sétál egy börtön felé.
A hatalmas házban a folyosók tubarózsa illatát árasztották, és veszélyt rejtettek magukban.
A konyhai konyhában unatkozó Sofia a koszorúslányok távoli nevetését hallotta.
Leszállt a székéről, megölelte a nyulát, és lábujjhegyen átosont a tiltott folyosókon, a hangot követve egy félig nyitott ajtóig.
Ott volt a ruha, úgy ragyogott a napfényben, mint egy gyönyörű szellem.
Sofia kinyújtotta a kis kezét, és gyengéden megrántotta az anyagot.
A kabáttartó megbillegett és engedett.
Ahogy a selyem a padlóra hullott, egy nehéz, fémes tárgy csúszott ki a varratok közül.
Egy fekete pisztoly, hangtompítóval felcsavarva, centiméterekre állt meg a lány cipőjétől.
2. RÉSZ
A márványnak csapódó fém hangja száraz, félreérthetetlen és ijesztő volt.
Pontosan ebben a pillanatban Isabela kijött a szomszédos öltözőből.
Tekintete a rémült lányról a leesett ruhára, majd végül a padlót beszennyező sötét fegyverre vándorolt.
Tiszta rémület sikolya tört fel a torkából, visszhangozva a hacienda vastag kőbányafalain keresztül.
Kevesebb mint öt másodperc múlva kivágódott az ajtó.
Két testőr lépett be fegyverrel a kezükben, majd hirtelen megálltak, amikor meglátták a jelenetet.
Elena egy szívdobbanásnyi idő múlva érkezett meg, sápadtan, mint a kréta.
A földre vetette magát, és remegve elrejtette lánya arcát a mellkasához, fel sem mert nézni.
Isabela hátrált, amíg a falnak nem ütközött, miközben egy cipőt szorongatott, amiről elfelejtette, hogy a kezében van.
– Az nem az enyém – suttogta elcsukló hangon. – Nem én tettem oda, esküszöm az istenre!
A testőrök nem reagáltak, még csak a szemébe sem néztek.
Egyikük nesztelenül előrelépett, és acélbilincset helyezett a csuklójára.
A pletyka futótűzként terjedt a folyosókon: a Vargas menyasszonya rejtett fegyvert hordott magánál, egy gyilkossági tervet az esküvő napjára.
Alejandro Garza megjelent az ajtóban.
Nem sikított.
Egyetlen mozdulatot sem tett.
Sötét szeme a fegyvert, Isabela sírását és a lányt ölelő szobalányt fürkészte.
Teljes hidegség öntötte el az arcát.
– Mondják le a szertartást! – parancsolta, hangja nem tűrte a vitát. – Vigyék a pincében lévő cellába. Senki ne menjen be, senki ne beszéljen hozzá.
A tökéletes csapda éppen akkor állt.
