Egy kanapéval, egy térképpel és a bátyám szerelmével: Így gyógyultunk meg az utazás
Még mindig el tudom képzelni azt a napot, amikor végre elbúcsúztam attól a förtelmes, öreg kanapétól, mintha csak tegnap történt volna.
Szelíd őszi reggel volt, olyan, ahol az ég sűrűn függ a felhőktől, mégsem látszik, hogy készen áll arra, hogy esőt zúdítson, és a hűvös levegő az arcát súrolja.
A férjem, Bryce a déli órákban munkába indult, egyedül hagyott engem a házban, és csak a kutyánk kószált a konyhában, és a maradék finomságokat kereste.
A nappalit lágy szürke fény töltötte meg, amely a hatalmas bútordarab kopott párnáira ömlött.
Hónapok óta zaklattam Bryce-et, hogy megszabaduljon attól a kanapétól – talán majdnem egy évig is. Valahányszor megemlítettem, kábultan bólintott, és valami ilyesmivel válaszolt:
„Igen, hamarosan elintézzük” vagy „Ne aggódj, kapok egy ócska szolgáltatást”, de igazából soha nem csinált semmit.
Egyszerűen nem értettem, miért tétovázik; annyira kihagyott a karakteréből. Jellemzően gyakorlatias volt, és nem ragaszkodott a régi dolgokhoz. Ez egyedülálló érzés volt.
A kanapé teljesen szörnyű volt. Valamikor lágy, halványkék árnyalata volt, talán évtizedekkel ezelőtt, de most egy sötét árnyalattá változott, amely valahol a szürke és a zöld között lebegett.
Az anyag helyenként elvékonyodott, a párnák veszítettek szilárdságukból, és a fakeret csikorgó hangot engedett ki, ami kissé nyugtalanító volt.
Ha rossz helyen ül, kellemetlen meglepetéshez vezethet, például egy törött rugó a combjába döfhet. Tovább rontott a helyzeten, hogy az elmúlt hónapban elkezdtem aggódni, hogy penészgomba nő a párnák alatt – volt egy dohos szag,
amit egyszerűen nem tudtam másra utalni. Gőzzel megtisztítottam, befújtam szagtalanítóval. Ennek ellenére az a furcsa szag szállt a levegőben.
