HAZATTÉRTEM LÁNYOM TEMETÉSÉRŐL, HOGY MEGTALÁLJAM
Egy hete 8 éves lányom, Lily rákban halt meg. A temetés olyan pusztító volt, mint ahogyan azt várni lehetett.
Mire hazaértem, érzelmileg kimerültem, de amikor beálltam a felhajtóra, lefagytam. A hátsó udvaromban volt egy hatalmas sátor. Fényes és cirkuszi.
Nem értettem, ki csinálja ezt. A szívem nagyot dobbant, ahogy visszahúztam a sátor fedelét. Odabent egy köteg volt takaróba csavarva, akárcsak Lily kórházában. A szemem megtelt könnyel. Azt hittem, ez valami csavaros tréfa.
Ahogy ott álltam, heves szívvel és könnyekkel elhomályosítva a látásomat, a köteg ismét megmozdult.
Térdre rogytam, féltem a legrosszabbtól, és félig valami szörnyű trükkre számítottam. De aztán meghallottam – halk, ismerős dorombolást.
Visszahúztam a takarót, és ott volt: Muffin, Lily kedvenc cicája, szorosan összegömbölyödve, egy kis cetlivel az anyagra tűzve.
Remegett a kezem, amikor kinyitottam a cetlit, amelyre Lily összetéveszthetetlen, rendetlen kézírásával volt írva: „Anyunak – hogy ne érezd magad egyedül.”
