1103 NAPOT VÁRTUNK EZRE A FOTÓRA
2015. június 16-án reggel ébresztő előtt ébredtem. Csak feküdtem, a plafont bámultam, a szívem hevesen kalapált, mintha záróvizsgára készülnék, vagy sétálnék a folyosón. Bizonyos értelemben mindkettő volt.
A folyosón kuncogást hallottam. Már fent voltak.
Előző este kiraktam a ruháikat – hozzáillő ruhákat a lányoknak, egy kis fekete öltönyt Doriannak. Utálta a nyakkendőt, de ma már nem panaszkodott. Nem egyszer. Csak vigyorgott, és azt mondta: „Szeretnék családosnak tűnni.”
Ez a szó – család. Régebben törékenynek tűnt. Mint valami, amit nem volt szabad kimondanunk.
Még mindig emlékszem, amikor először megjelentek az ajtónkban. Raelynn nem engedte el húga kezét. Doriannak volt egy hátizsákja törött cipzárral, és az arca nem illett a korához.
Azt hittük, átmeneti lesz. Talán csak néhány hét. Segíts nekik elhelyezkedni a következő elhelyezésig.
