13 éve láttam utoljára a lányomat. Tegnap kaptam egy levelet egy unokámtól, akiről sosem tudtam, hogy létezik.
Tizenhárom év. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam a lányomat, Alexandrát. Csak 13 éves volt, amikor Carol, a volt feleségem összepakolta a csomagjait és elment. 37 éves voltam.
Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Forró és ragacsos nyári délután volt, és amikor hazatértem a munkából, Carolt találtam nyugodtan a konyhaasztalnál ülve, és rám várt.
Akkor még csak építőmester voltam Chicagóban. Cégünk nem volt nagy, de mindenfélét építettünk: utakat, irodaházakat, bármit, amit kellett.
Keményen dolgoztam, hosszú órákat kibírtam a tikkasztó nyári melegben és a csípős téli hidegben.
A főnököm, Richard volt a cég tulajdonosa. Idősebb volt nálam, mindig éles öltönyt viselt, és hamis mosolya rossz irányba súrolt.
Szeretett fitogtatni a vagyonát, drága autókat vezetni, és partikat rendezni a város szélén lévő kastélyában. Carol imádta az egészet.
Élvezte az öltözködést, és úgy tett, mintha a tömeghez tartozik. Én viszont mindig úgy éreztem magam, mint egy hal a vízből.
