A FŐORVOS SZÁGYALOTTAN KIBOCSÁTOTTAM, MIÉRT MŰTÉT VÉGEZTEM EGY HAJLÉKTALAN NŐN
Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a műtőbe, tudtam, hogy megtaláltam a célomat. Sebészsé válni több volt, mint egyszerű munka – ez egy elhívás.
Évekig tartó fárasztó képzés, álmatlan éjszakák és könyörtelen nyomás után végre kiérdemeltem a helyemet teljes értékű sebészként a város egyik legrangosabb kórházában. Ez volt minden, amit valaha is akartam.
De egyetlen éjszaka alatt minden összeomlott.
Már jóval elmúlt éjfél, amikor kitárultak a mentők ajtajai. A mentősök rohantak be, és egy öntudatlan nővel löktek egy hordágyat. Sápadt volt, lélegzete sekély.
„Tompa erejű trauma a hasban” – kiáltotta az egyik mentős. «Lehetséges belső vérzés. Se személyi igazolvány, se biztosítás.»
Pásztáztam az arcát – fiatal volt, nem idősebb negyvennél, beesett arcába a nehézségek mély vonalai véstek. Egy hajléktalan nő.
– Az ER nem viszi el – mormolta mellettem a nővér.
A kórházi politika szigorú volt. A nem biztosított betegek alapellátásban részesülhettek, de minden jelentős erőforrást igénylő dologhoz –
például sürgősségi műtéthez – az adminisztráció jóváhagyása szükséges. És ebben az órában nem volt senki, aki megadta volna.
– Egy órát sem bír ki – nyomta rá a mentős. – Most műtétre van szüksége.
Nagyot nyeltem, és az órára pillantottam. Tudtam, mik a szabályok. Azt is tudtam, hogy ha habozok, meghal.
