A KIS HÚGOM BEKÚSZOTT A KÓRHÁZI ÁGYAMBA – ÉS SÚGOTTA VALAMIT, AMIT NEM SZABAD TUDNIA
Azt mondták, pihenjek. Hogy a műtét „a tervek szerint” ment. Hogy néhány napon belül otthon lehetek.
De senki sem beszélt a szobában uralkodó csendről, miután az orvosok elmentek.
Nem mentek rajzfilmek a tévében. Nem voltak viccek apámtól. Csak ez a nehéz, furcsa csend, ami mindent beborított, mint egy nedves takaró.
Aztán bejött – Lena. Két és fél éves volt. Cumi a szájában, a haja kócosan állt, mintha most ébredt volna fel egy szunyókálásból. Apa felemelte és letette mellém az ágyra, mint mindig. Csak ezúttal nem ugrált. Nem kuncogott.
Odamászott mellém, és úgy gömbölyödött az oldalamba, mint egy kirakós darab.
És akkor – megcsókolt.
Közvetlenül a homlokon.
Először nem szóltam semmit. Csak néztem, és azon tűnődtem, miért néz olyan komolyan.
Aztán kihúzta a cumit a szájából, és valamit suttogott, amit soha nem fogok elfelejteni:
„Most már minden rendben. Azt mondta, hogy nem mész vele.”
Pislogtam. „Ki?” – kérdeztem.
Csak megvonta a vállát, és azt mondta: „A sötét kabátos férfi. Ő mondta nekem tegnap este. Az ágyad végében volt.”
Úgy éreztem, minden megfagy bennem.
Apa igazgatta a takarót, valószínűleg meg sem hallotta. De én igen.
És a lényeg az, hogy láttam valamit előző este.
Valami, amit álomnak hittem.
Lena nem elég idős ahhoz, hogy ilyesmit kitaláljon. Még azt sem tudja, mi a halál. De amikor rám nézett azokkal az álmos szemeivel, és újra megcsókolta az arcom, elhittem neki.
És azóta nem tettem fel kérdéseket.
Négy nappal később kiengedtek a kórházból. Még mindig gyenge voltam, de bármi is történt a műtőben – vagy utána –, valami mást hagyott bennem. Nemcsak fizikailag. Érzelmileg. Lelkileg is, ha mélyebben bele akarunk menni.
Lena visszatért a régi, bolondos önmaga formájához, össze nem illő zoknikkal totyogott a házban, és olyan dolgokról zagyvált, amiknek csak a kisgyerekeknek volt értelme. De nem tudtam lerázni magáról a szavakat.
– Azt mondta, hogy nem mész vele.
Soha nem mondtam el apámnak. Vagy a nővéreknek. Vagy anyukámnak, amikor Arizonából hívott. Mert abban a pillanatban, amikor megpróbáltam volna elmagyarázni, nevetségesen hangzott volna.
De erre emlékszem arról az estéről, mielőtt az altatás kiütött:
A lámpák halványak voltak. Emberek álltak körülöttem. Egy nővér megérintette a karomat, és mondott valami megnyugtatót. De a szoba sarkában egy férfi állt.
Magas. Mozdulatlan. Hosszú, sötét kabátot viselt. Arca árnyékos, mintha nem egészen a való világ fényei közé tartozna.
Nem csinált semmit, csak nézett.
Azt hittem, képzelődöm róla. Idegeimnek vagy egy nyugtató hatásának tulajdonítottam. De most már nem voltam olyan biztos benne.
Egy héttel azután, hogy hazaértem, elkezdtem rajzolni őt.
Nem tudom, miért. Talán azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy csak egy figura volt a képzeletemben. De minden alkalommal, amikor vázlatokat készítettem, ugyanaz jött ki. Ugyanaz az árnyékos arc. A kabát. Ahogy állt, mintha várna valamire.
Egyik délután Lena belépett, plüss elefántját a fülénél fogva vonszolva. Meglátta a rajzot az asztalomon, és rámutatott.
– Ő az – mondta közömbösen.
„Emlékszel rá?” – kérdeztem, és igyekeztem könnyed hangon beszélni.
Bólintott, elvette a rajzot, és úgy ölelte magához, mintha egy kifestőkönyve lenne. „Azt mondta, nagyon bátor voltam, hogy beszéltem vele.”
Ez elgondolkodtatott.
„ Beszéltél vele?”
Lena bólintott. „Nem féltem. Azt mondta, vár rád. De aztán azt mondta, hogy nem, ma nem. Most nem. Szóval elment.”
Égve kezdtem el aludni, miközben a villany égett.
Bár gyógyulgattam, állandóan fáradt voltam. Csontig fáradt. Nehéz és furcsa álmok jöttek. Néha azzal az érzéssel ébredtem, mintha valaki kiment volna a szobából.
De ahogy teltek a napok, kezdtem jobban érezni magam. Erősebbnek. Egyre inkább önmagamnak.
És Lena? Egyáltalán nem említette a sötét kabátos férfit.
Egyik este apával éppen a garázst takarítottuk, amikor találtam egy régi fotóalbumot, amire nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna. Voltak benne képek a nagyszüleimről, régi autókról, családi grillezésekről. Lazán lapozgattam, míg meg nem bukkantam egy olyan fotóra, amitől elállt a lélegzetem.
Az apám tinédzserként. És mellette egy férfi.
Magas. Vékony. Hosszú, sötét kabát. Arca kissé eltorzult, elmosódott.
Feltartottam. „Ki ez?”
Apa hosszan nézte. „Hűha. Ez furcsa. Nem is tudom. Talán valaki a környékről?”
– Nem emlékszel rá?
Apa hunyorított. „Nem. De az a kabát… ismerősnek tűnik.”
A hátsó zsebembe tettem a fotót. Valami a képen görcsbe rándult a gyomrom.
Egy hónappal később voltam kontrollon. Minden rendben volt. Jobban, mint vártam. Az orvos még azt is mondta: „Mintha a tested gyorsabban regenerálódna, mint általában látnánk. Majdnem mintha úgy döntött volna, hogy marad.”
Ez a mondat megragadt bennem.
Úgy döntöttem, maradok.
Nem mondtam el neki, hogy valaki más már jelezte, hogy nem megyek.
Aztán jött a váratlan fordulat, amire sosem számítottam.
Esős szerda volt. Apa elment Lenáért a bölcsődéből, de amikor visszajött, a lány már nem volt vele.
Hiányzott.
Azt mondták, hogy elkóborolt meseolvasás közben. Az ajtók zárva voltak. A kamerák semmit sem mutattak.
Órákon, majd napokon át kerestük. A város minden négyzetcentiméterét. Plakátok, telefonhívások, a rendőrség.
A második éjszaka összeomlottam, és addig üvöltöttem a párnába, amíg nem kaptam levegőt.
Hogyan tűnhet el valaki, aki ilyen jó, de mégis ilyen kicsi?
Azon az éjszakán álmom volt.
Nem – nem álom.
Visszamentem a kórházi szobába. Csend volt. Az ágy lábánál állt a sötét kabátos férfi.
De ezúttal nem rám nézett.
Lenát tartotta a karjában.
A karjaiban aludt, arca nyugodt volt.
– Azt kérte, hogy átvegye a helyed – mondta olyan hangon, mint a szél a fák között.
Előreléptem. „Nem. Nem, nem, nem. Ez nem így működik.”
Rám nézett, és most először láttam az arcát – többé-kevésbé. Nem volt… ijesztő. Csak fáradt. Kimerült.
– Tudta – mondta. – És könyörgött. Olyan könyörgést, amilyet csak a tiszta szívűek tudnak.
Könnyeket éreztem az arcomon.
„Vigyél inkább engem.”
Lassan megrázta a fejét. „Ez sem így működik. De… néha, amikor a súlypont kiegyensúlyozott… más megoldásokat találunk.”
Lehajolt, és visszafektette Lenát mellém az ágyba.
És egyszer csak – felébredtem.
A saját ágyamban.
Másodpercekkel később megszólalt a telefon.
Megtalálták Lénát.
Összegömbölyödve a bölcsődei szekrényben, mélyen alszik, egy karcolás sincs rajta. Senki sem tudta megmagyarázni, hogyan került oda, vagy miért nem találták meg az előző keresések során.
De tudtam.
Ezután abbahagytam a férfi rajzolását. Nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá.
Amikor Lenát megkérdezték, azt mondta, hogy nem sokra emlékszik. „Csak annyit, hogy segítenem kellett” – suttogta nekem egyszer. „Mert szeretlek.”
Már egy éve.
A férfi és az apám fotóját a pénztárcámban tartom.
Néha ránézek, csak hogy emlékeztessem magam arra, ami majdnem megtörtént – és arra, amit visszakaptam.
Nem tudom, ki a férfi. Egy angyal? Egy szellem? Valami ősi lény, ami az élet és a halál között létezik?
De ezt tudom:
Néha a szerelem hangosabb mindennél. Hangosabb, mint a félelem. Hangosabb, mint a sötétség. Hangosabb, mint a halál.
És néha olyan módokon ment meg minket, amelyeket soha nem fogunk teljesen megérteni.
Ha valaha is úgy érezted, hogy valami – vagy valaki – közbelépett, amikor minden remény odalett, talán érted, mire gondolok.
Ha valaha is megcsókolt a homlokodon egy kisgyerek, aki még azt sem tudja, hogyan kell leírni a „viszlát” szót, talán te is megmenekültél.
