CSAK 6 ÉVES VOLT, AMIKOR AZ ANYJA MEGHALT, ÉS AZ APJA PÉNZÉRT ADTA HOZZÁ A FŐNÖKÉHEZ.
Apró teste olyan sebektől sajgott, amiket senki sem látott. Minden lépése olyan volt, mintha törött üvegen járna.
A tekintete üres volt, a hangja szinte elnémult. De ami jobban fájt, mint a zúzódások, az a csend volt.
Senki sem kérdezte, hová ment. Senki sem tűnődött azon, miért nem játszik már kint. Egy kastélyban ragadt, ami inkább kísértetjárta börtönre hasonlított.
A férfi – a „férje” – maradékokkal etette. Néha semmivel. Olyan szavakkal illette, amiket nem értett, verte, amikor sírt, és mosolyogásra kényszerítette, amikor a barátai odajöttek.
„Ő a feleségem” – mondta büszkén, vastag, büdös kezével megérintve a vállát, miközben nevettek.
Minden este bepisilte. Nem azért, mert gondatlan volt, hanem azért, mert félelemben élt. Ébren feküdt, a mennyezetet bámulta, abban reménykedve, hogy eljön a reggel anélkül, hogy az ajtaja előtt lépteket tenne. Néha még az estig sem várt.
Amina elhallgatott. Abbahagyta a sírást. Csak a falakat bámulta, és hagyta, hogy a lelke messze szálljon.
Egy nap látott egy kislányt a tévében, aki nevetve fogta anyja kezét. Amina az ujjait a képernyőre helyezte, és azt suttogta:
„Miért ne én?” Azon az estén elővette anyja fényképét a régi táskából, amit az apja a kapunál dobott ki, miután pénzre váltotta a lányt. Magához szorította, és azt suttogta: „Kérlek, gyere értem. Veled akarok menni.”
A napokból hetek lettek. Hetekből hónapok. Nem tudta, milyen nap van. Nem voltak születésnapok. Nem volt iskola. Nem volt játék. Csak fájdalom, csend és az a férfi. De valami elkezdett megváltozni benne.
Elkezdett figyelni. Hallgatni. Észrevette, hol vannak a kulcsok, melyik ajtók adnak ki zajt, és mikor szundikálnak a biztonsági őrök.
Aztán egy esős délután a férfi sietve elindult üzleti útra. A ház csendes volt. Az őrök részegek voltak és aludtak. Eljött az ő lehetősége.
Mezítláb kisurrant, apró teste átázott az esőben. A szíve hevesen vert, miközben futott az utcán, attól félve, hogy visszajön és elkapja. Nem tudta, hová menjen – csak futott. Remegtek a lábai, üres volt a gyomra, de futott tovább.
Végül egy bolt előtt rogyott össze. A tulajdonos, egy idős asszony, kijött és felnyögött. „Ki tette ezt veled?” De Amina nem válaszolt. Csak felemelte anyja fényképét, és azt suttogta: „Haza akarok menni.”
A nő bevitte a házba, adott neki enni, és hívta a rendőrséget. Örökkévalóság óta először valaki kedvesen megérintette. Valaki a szemébe nézett, és nem „feleséget” látott – egy gyereket.
Amikor a rendőrök megérkeztek, nem sírt. Csak színtelen hangon elmesélt nekik mindent, mintha valaki más történetét olvasná fel. Megrémültek. De Amina nem szerette a szánalmat. Szabadságra vágyott.
Aznap este egy menhelyre helyezték. Nem volt nagy, de volt benne egy ágy, más lányok és egy nő, aki lefekvés előtt megcsókolta a homlokát. És Amina hosszú idő óta először félelem nélkül lehunyta a szemét.
De a története ezzel még nem ért véget. Túlélte. Most pedig fel fog kelni.
