Láttam egy elveszett gyereket a repülőtéren – Amit a hátizsákjában tartott, az nem hagyott szótlanul.
A járatom késett, és miután órákat ültem a terminálon, és elfogyasztottam a harmadik csésze kávét, már csak fel kellett szállnom és indulni.
Ekkor láttam őt – egy kisfiút, talán hat éves, amint egyedül bolyongott a tömegben.
Nincs őrült szülő a láthatáron. Senki nem kiáltja a nevét. Csak ő, szorosan szorongatta a hátizsákját, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami maradt a világon.
Gondolkodás nélkül felkeltem. Soha nem voltam „irgalmas szamaritánus” típus, de valami abban a gyerekben megmozgatott bennem valamit. Óvatosan közeledtem, lehalkítva a hangomat, nehogy megijessze.
– Hé, haver… jól vagy?
Megdermedt. Egy pillanatra azt hittem, elfut, vagy sikít. Ehelyett azonban ott állt, és még szorosabban markolta hátizsákja pántjait. Lassan megrázta a fejét, szeme tele volt könnyekkel.
– Mi a neved? – kérdeztem kicsit leguggolva, hogy találkozzam a pillantásával.
