Örökbe fogadtam a legidősebb menhelyi kutyát, tudván, hogy már csak egy hónapja van hátra – a célom az volt, hogy a legboldogabb legyen
Greg és én évek óta próbáltuk betölteni a csendet a házasságunkban. Több mint egy évtizede voltunk együtt, de minden orvosi látogatás után minden vizsgálat megerősítette azt, amitől már féltünk – nem, nem lehet gyerek.
Elértünk egy olyan pontot, ahol Greg és én nem beszéltünk róla. Ennek ellenére a szomorúság nem kívánt vendégként telepedett közénk.
Egymás körül mozogtunk, egymás mellett, de mérföldekre egymástól, és mindketten próbáltunk úgy tenni, mintha nem törnénk össze.
Aztán egy este, amikor leültünk egymással szemben a konyhánk félhomályában, azt mondtam: «Talán vegyünk egy kutyát.»
Greg nem nyűgözte le a tekintetét a tányérjáról. – Egy kutya?
– Valamit, amit szeretni kell – mondtam halkan. – Valamivel, ami kitölti a csendet.
Kifújta a levegőt, megrázta a fejét. «Finom. De nem valami nyavalyás aprósággal van dolgom.
Így kerültünk a helyi menhelyre.
