— Semmi vagy nekem — mondta a férje. Nem is sejtette, hogy holnap megjelenik az irodámban, és munkát kér.
Linda a kanapé szélén ült, a nappali félfényében, és hallgatta, ahogy a mosógép csendesen dorombol a fal mögött.
Az este a végtelenségig elhúzódott, az elmúlt két év hasonló estéinek százaira emlékeztetve. David nem sietett haza.
Tudta, hogy hamarosan a férfi úgy lép be, hogy rá sem pillant, ledobja az aktatáskáját az ajtóhoz, és zuhanyozni indul.
Csendben vacsoráznak – ha egyáltalán kedve támadt enni. Aztán a laptopjához ült, és ha a lány megpróbált beszélni, ingerülten kidobta a „Fáradt vagyok, csináljuk ezt máskor”.
Azelőtt minden más volt. Amikor először összeköltöztek, késő estig a konyhában ülhettek, vitatkoztak a filmekről és a nyaralást tervezgették.
David megdicsérte az új ruháit, megérintette a hátát, miközben sétáltak, és a hangja élénk volt – nem fáradt, nem ingerült. Most már mindig csend honolt az otthonukban, még akkor is, ha be volt kapcsolva a rádió.
A zár kattanása hallatszott, majd léptek hallatszottak a folyosón.
– Már megint a sötétben ülsz? a hangja egyenletes volt, érzelmektől mentes.
– Gondolkozom – válaszolta a lány.
Nem kérdezte, mire gondol. Lehúzta a cipőjét, levette a kabátját, és elment mellette a hálószobába. A fürdőszobából folyt a víz.
Linda lehunyta a szemét. Nem kellett látnia a férfi arcát ahhoz, hogy elképzelje, amint összeráncolja a homlokát és forgatja a szemét a lány „buta dolgain”. Már régóta nem kérdezett a napjáról.
Míg korábban azt szerette, hogy nem igényel figyelmet és ajándékokat, most már az bosszantotta, hogy többé nem felel meg a „sikeres férfi feleségéről” szóló elképzelésének.
Felkelt, kiment a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. A vacsora a hűtőben volt, de nem vette a fáradságot, hogy felmelegítse.
